Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai, ford. Kúnos László
Izgalmat semmi esetre sem okoz Karl Ove Knausgård Hajnalcsillag-sorozatának második része, a magyarul tavasz óta olvasható Az öröklét farkasai, és meglepetést sem. Azonban aki azzal a türelemmel ül le hozzá, amely egy ekkora lélegzetvételű vállalkozásnak kijár, az stabil, sőt, kellemes, apróságokból felépülő valódi nagyprózai olvasmányélményt tárhat fel, részben mert Knausgård engedményeket tesz
a történetmondásnak, és a személyes tapasztalatot, sokrétű tudást és érzékeny megfigyeléseket olyan mesévé írja, mely szurkolni valót merészel adni élet és halál, életutak, és persze a prózai örökzöld: az emberi viszonyok témakörében. Mert a közös, a költő szereplő, Vaszilisza szavaival élve, „[v]alamennyien a halál gyermekei vagyunk.” (760.). A kötet még abban a gesztusában sem lep meg a Harcom-regényfolyam prózapoétikai eljárásai után, amikor szembemegy az első részben gondosan kialakított várakozásokkal, ugyanis első ránézésre nem alkalmazható rá sem a misztikus, sem a társadalomkritikus olvasat. Ezúttal nem tipizáló-sűrítő pillanatképek összegyűjtésére vállalkozott a szerző, amelyek tablóvá állnának össze, hanem néhány, családi háttérből, személyiségjegyekből mintegy szükségszerűen kibomló választás során kialakuló életutat rajzol fel. Ehhez nem csupán a korábbinál jelentősen kevesebb számú, de egymással egyértelműbben összekapcsolódó (új) szereplőt alkot meg, akiket évtizedeken keresztül elkísér.
Az író, bő húsz évvel első könyve után, nemcsak saját érdeklődését ismeri, de az erősségeit is, így megtette magának azt a szívességet, hogy regényének olyan vázat alkotott, melybe beleönthette kedves elmélkedéseit a halálról, szerkeszthetett fiktív esszét, melyet az egyik szereplő nevével ír alá, és bizonyára nagyon élvezte egy irodalmárból lett biológus szerepeltetését, aki elkalandozhat a bioszemiotika felé, és komolyan megfontolhatja az erdő mint kommunikációs hálózat kutatását. Ez az alkotói élvezet előnyére vált Az öröklét farkasainak:a terrárium életképes ökoszisztéma lett. Olyannyira, hogy a regény önmagában is megállná a helyét, ezért egyelőre céltalannak hat, hogy valamiképpen az új csillag felkeltét és a halál megszűntét tematizáló sorozatba illesztődik. Valamiképpen, mert ehhez az eseményhez, horderejéhez, jelentéséhez hajszálnyit kerülünk csak közelebb, ahhoz is a regény utolsó ötödében. A kötet terjengőssége a (norvégul már ötrészes) sorozat szempontjából szándékos késleltetésnek hat.
Fellelhetőek persze motivikus kapcsolódási pontok a korábbiakkal. Ilyen Jézus említése és az utalások az utolsó ítéletre, egy lelkész mellékszereplő, a temetkezési vállalkozás hangsúlyossága, a metálzene, az egyiptomiak túlvilágképét, valamint a halál mibenlétét tematizáló párbeszédek. Syvert azonban, aki megszakítatlan elbeszélésével magáénak tudhatja a regény jóformán felét, újra a Játék és az Élet nyolcvanas évekbeli Norvégiáját idézi fel: gyár, foci, bulik és a helyi újság. Nem pusztán idősíkot vált ezzel a cselekmény, de felcseréli a Hajnalcsillagbanmegtanított tájékozódási pontokat máshonnan ismerősekre; ezért a – kétségtelenül önálló atmoszférával bíró – fiatal felnőtt énelbeszélés száz meg száz oldalán keresztül tűkön ülünk valami szokatlanért. A szobában keringő legyek összefüggnek a korábbi biblikus jelenségekkel? Vagy a kertbe merészkedő szarvasok a jel? No de Csernobil felhője bizonyosan! Hiszen szokatlanul életszerű álmokat kezdenek látni a szereplők. Minden apróságtól csodát várunk. Vagy szimbolikát keresünk, amikor a szánkba rágja a szöveg, hogy Syvert neve úgy hangzik, mint a radioaktivitáshoz köthető mértékegység, a sievert (94.). Játszik, persze, az író az olvasói elvárások kielégítésének késleltetésével, de azt kockáztatja, hogy mire visszatér a történet a jelenbe, és az újonnan bevezetett szereplők számára is felkel a különös csillag, addigra már túlhaladt a történet a tetőponton. Pótolja ugyan a halál birodalmába vezető lezárt hídra és az utolsó ítéletre vonatkozó kérdések megválaszolását egyéni történetszálak élvezetes tétjeivel; és utóbbiak is elvonatkoztathatók persze az egyes embertől. Azonban az arány már megborult: a mellékes szereplők fejezetei még rövidebbek, mint a Hajnalcsillag kiragadott pillanatai,és még lazábban szervesülnek a regényegészbe, valamint párbeszédből és belső monológból egyaránt nem mutat fel különösen emlékezeteset a kötet.
Szinte kínosnak tűnik Knausgårdon számonkérni a női szereplők hiteles és emberi ábrázolását, mégis szóvá teszem, mert e tekintetben fejlődött, ehhez kötődik ráadásul a regény egyik jól sikerült vonulata: Vaszilisza és Alevtyina kapcsolatában a szerző elkapott valami igazit, amikor érzékletesen, megértően ábrázolja a barátság egy talán nem is olyan ritka módját, a nagyon különböző emberek közötti, félreértésekkel és sérelmekkel terhelt szeretetet. A barátok messzire költöztek egymástól, csak akkor találkoznak, amikor az egyik ráér és erre igénye van, és főleg arról a barátságról van szó, amelyben mindkét fél azt gondolja, hogy tisztábban látja a másikat, mint az önmagát. Az egyik jelenetben például az alábbi telefonbeszélgetést olvassuk:
Elhallgattunk. Szinte tapintani lehetett Vászja magányosságát. Még egyszer felnéztem a fénylő égitestre, aztán behúztam a függönyt.
Akar tőlünk valamit, ezt éreztem szinte minden porcikámban.
– Hogy haladsz A magány farkasaival?
– Az Öröklétfarkasokra gondolsz?
– Igen, arra.
– Freudi elszólás volt? Mit gondolsz?
Kimentem a szobából, óvatosan behúztam magam mögött az ajtót.
– Úgy érted, hogy igazából magányos vagyok.
– Vagy azt gondolod, hogy én vagyok magányos. […]
– Magányos vagy?
– Egyedül élek, így aztán egyedül vagyok. De szeretek egyedül lenni. Egyre jobban, ami azt illeti. (768.)
Syvert és Alevtyina átmeneti életszakaszban találja magát, melyben nem tudják, merre forduljanak: a leszerelés vagy a kutatási irányt vesztett doktori jelentkezés után, az anya betegsége vagy halála után. Krízis során látjuk őket először, elveszetten, amikor maguknak sem vallják be, hogy mekkora a baj. Azt nem látjuk, amikor kibogozzák az életüket, csak új élethelyzetükben olvashatunk róluk újra, a kötetben ugyanis rengeteg az – akár évtizedes – időbeli kihagyás. De nem okoz gondot kitölteni a réseket, a kimaradtakat a szöveg is jólnevelten elősorolja, összefoglalja. A frissen hazaköltözött, gyerekstátusza ellen küzdő, munkanélküli norvég férfi és a kamaszgyereket nevelő, egyetemi tanár orosz nő ellentétei egymásnak, vagy inkább egy érem két oldala. Syvertnek rengeteg a kérdése a világ működéséről, melyekre könyvtárban, nála tájékozottabbaktól és szakértőktől keresi a válaszokat. Őt erősen oktondira rajzolja Knausgård, és ez folyamatosan akadályozza a közel kerülést az elbeszéléséhez, mert felhúz ezzel elé egy falat. Alevtyinának hipotézisei vannak a világról, valamint határozott elképzelései a helyes életmódról és a körülötte élők jelleméről, de valójában nem találja a helyes kérdéseket, és csak távolítana magától mindenkit. Kettősük a regény kulcspontján kap értelmet, amikor egyértelművé válik: Alevtyina az a „fantasztikus dolog”, amely „mindent visszafordíthatatlanul megváltoztat”, ahogy a halott apa holmija között talált cirillbetűs levélben fogalmaz Syvert apjának szovjetunióbeli szeretője, és amely levelet a már felnőtt fiú egy oroszul tudó helybelivel lefordíttatva olvas el. Mindkét testvér határozottan és következetesen félreérti, hogyan kellene viselkednie másokkal, köztük a hozzájuk közel állókkal, de csak épp annyira tévednek, mint bármelyik ember. Amikor a leveleknek köszönhetően tudomást szereznek egymás létezéséről, és amikor további évek múltán, immár középkorúként találkoznak, Syvert például azokkal a kérdésekkel kezdi Alevtyinával az ismerkedést, hogy milyen volt elnyomásban élni a Szovjetunióban, merthogy ezt ő, nyugati emberként, fel sem tudja fogni.
Az orosz szereplőkkel a sorozat világának szociokulturális tágítása történik: belép a csáj, a vonatozás, az orosz kultúrtörténet. Paszternak, Mandelstam és Hrennyikov, Bogdanov és Bibihin, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Szolovjov, Cvetajeva és Fjodorov… Utóbbi egyenesen a porond közepére perdül, és szónoklata olyan karizmatikus, hogy meglehet, nem a Bibliában, nem is a vikingeknél, hanem az ő filozófiájában kell keresni a magyarázatot az új csillagra és kísérőjelenségeire. A két ország között szimbolikusan a testvérek képezik a hidat, mely először, épp a kulturális különbségek miatt, kétséges, hogy megépül-e, de aztán az alkohol (a közös tényező norvég és orosz és még annyi értékrendben) összeköt. Az új kultúrkörbe Knausgård épp akkora lelkesedéssel és széleskörű érdeklődéssel veti bele magát, ahogyan korábban a norvég és angolszász textuális hálót mozgatta: kanonizált és kevésbé ismert nevek elősorolásával, a tudás aktív működtetésével, kapcsolódási pontokat keresve, avagy előállítva. Mivel az oroszok részei az egyetemes műveltségnek, biztos kézzel nyúlhat hozzájuk, de akit érdekel, annak a felhasznált irodalom jegyzékében be is mutatja, milyen összefoglaló szakcikkekből merítette, hogy ki hogyan viszonyul mihez. A sorozatnak dedikált honlapon, mely transzmediálissá hivatott bővíteni a textust zenével, képekkel, videókkal, alaposabban követhető, milyen olvasmányokra, értekezésekre alapoznak a Hajnalcsillag-könyvek. Hol helyezi el a prózához képest a művet, hogy a végén bibliográfia szerepel? Hitelesíteni akar? Védi magát a szerző? A fiktívnek feltüntetett esszé függeléke lenne? Megöli az intertextualitás lényegét, ha nem lehet találgatni, játszani? A szépirodalomból nem emeli ki, fajsúlyosabbá a szereplők esszéista gondolatfutamai tennék.
Hol van mindeközben a halál? A szinte csak ezért megalkotott Jevgenyij szállítmányozó sofőr látogatása egy raktárban, ahol lefagyasztott testeket őriznek (néha csak a fejet és vele az agyat), megerősíti az elképzelést (mármint az olvasóét, mert Jevgenyij mint regényszereplő erről semmit sem gondol), miszerint megszűnt a halál, sőt, arra enged következtetni, hogy a már halottak életre keltése is megkezdődött. Az örök élet, a feltámadás hangsúlyos szerepe magyarázza az orosz kultúrkör bevonását is. Az onnan eredő kozmizmusnak Knausgård nem annyira az űrbe lépő vágyát mazsolázza ki. Amikor Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov manifesztószerű filozófiáján elmélkednek a szereplők írásban és szóban, az ő „közös ügyén”, akkor az összes korábban élt ember utópiaszerű feltámasztására, ennek lehetségességére avagy szükségességére gondolnak. A fiktív – Vasziliszának tollba mondott – esszé Fjodorov elgondolását tőle látszólag távoli képzetkörök összekötő láncszemeként tünteti fel. Az az állítása, hogy a régi vallások, köztük a kereszténység racionalizálódásával ebbe az elméletbe került az inherensen emberi, az örök élet iránti vágy, majd onnan az újabb és újabb határok meghódításával egyre irracionalizálódó tudományba. Példaként hozza erre a szöveg a Szilícium-völgy Isten-komplexusos techcézárait, köztük Peter Thielt,
a PayPal alapítóját, aki fiatal vérrel árasztja el ereit – ezt a hírt maga Thiel cáfolja, de a start-up vállalkozás, mellyel kapcsolatba hozták az alapítót, az Ambrosia, valóban létezik, és kínál ilyen szolgáltatást. Vaszilisza a visszatérő tételmondatokat egy másik (valódi) költőtől, Marina Ivanovna Cvetajevától idézi: „Bármennyit eteted is a farkast, mindig az erdőbe vágyik. Mind farkasok vagyunk az öröklét sűrű erdejéből.”(492., 691.) Minden mindennel összefügg tehát, vallás, misztérium, metafizika és tudomány közötti határvonalak tovább mosódnak, ahogyan az irodalom és a biológia közötti is, Alevtyinának köszönhetően. Csak egy dolog tűnik konstansnak és biztosnak: hogy a halál emberi ésszel nem feldolgozható, nem tűnik szükségszerűnek, inkább csak afféle diszkurzív, szociális normának. Jól viselkedünk, és elhisszük, hogy elkerülhetetlen.
Személyes sebekből táplálkozik ez az érdeklődés: nem a vallás, a filozófia, a tudomány egyetemességre törekvéséből, hanem a szereplőktől ered. Talán amellett is érvel Knausgård, hogy az elmélet soha nem is volt egyetemes, mert mindig kölcsönhatásban állt az egyedivel. Vaszilisza családtagjai halála után indul el a címbe is emelt Cvetajeva-féle motívum nyomán, Alevtyinának az anyja, majd az apja hal meg, a temetkezési vállalkozó embere pedig azért idézi a halált máshogy felfogó egyiptomiakat, hogy nap mint nap higgadtan dolgozzon a holttestekkel. Hogy mennyire a személyesben, a gyászban, a vágyban, a hiányban gyökerezik minden „nagy gondolat”, azzal az esszé is foglalkozik: „Fontos emberek haláláról írok, köztük a családtagjaim – nagyanyám, nagyapám, anyám, öcsém –, valamint néhány történelmi személyiség – eddig Tolsztoj, Napóleon, Woolf, Curie, Cvetajeva és Rilke – utolsó napjairól.” És: „Akkor is írnám, ha volna egy lányom?” (759.).
Ha az emberiség valóban feltámasztana mindenkit, aki valaha meghalt, Syvertnek és Alevtyinának sem kellene azon gondolkodniuk, vajon öngyilkos lett-e az apjuk, hogy milyen ember volt, sőt, akkor nem is hiányozna már az életükből. Az általa okozott törést sem kellene gyógyítgatniuk abban az esetben? Mik lennének a valódi következményei egy ilyen horderejű eseménynek? Létezne a szülők halála nélkül egyáltalán felnőtté válás?
A kötet gazdagságába belefért az is, hogy Alevtyina (nevelő)apja, volt zeneszerző, hegedűs személyében Knausgård megénekelte a mohó kultúrafogyasztó, az alkotó és befogadó, az örökké tanuló ember keserű sorsát. Mint a lánya visszaemlékszik, „Mama mesélte, egyszer milyen pánikba esett ötvenvalahány éves korában, amikor hirtelen rádöbbent, hogy az ideje véges, hogy nem fog beleférni az életébe minden, amit meg akart tanulni vagy el akart olvasni.” (501.) Simogatja a lelket ez a motívum, ugyanakkor annyira célzatos, mintha direkt arra lenne kitalálva, hogy író és a knausgård-i regény feltételezhető olvasótípusa összekacsintson a közös dilemma fölött. Csakhogy, ha továbbszövöm – tehát tisztába jőve azzal, hogy nem lehet mindent meglátogatni, megnézni, meghallgatni és elolvasni, ezért leszögezve, hogy tudatos és nagyon szigorú szelektálás szükséges –, akkor az ügyesen kivitelezett jólmegírtságon felüli többletérték híján nem biztos, hogy épp ez a regény bekerül az egy élet alatt időt érdemlők közé.
Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai, ford. Kúnos László, Magvető, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások